Anna 54 éves volt, amikor rádöbbent, hogy egész életét mások szolgálatában töltötte.
Férj, gyerekek, munkahely. Mindig arra figyelt, hogy megfeleljen az elvárásoknak, hogy jó anya, feleség és munkatárs legyen.
De ahogy a gyerekei kirepültek, nem találta a helyét. Mintha… már senkinek sem számítana…
Ahogy egy vasárnap délután üldögélt a nappaliban, a ház csendjében elkezdte hallani azt a halk, régi hangot. Az álmot, amit olyan régóta elnyomott magában.
Fiatalon imádott festeni. A színek, az ecsetvonások szabadsága szinte kitágította a teret, levegőt és jókedvet adott. De az élet más utakra vitte, így a festőállvány rég felkerült a szülői ház padlására és vastagon belepte a por.
Egy péntek estén Anna az irodában maradt, túlórázni. Ahogy a számítógép képernyője előtt görnyedt, úgy érezte, hirtelen eltört benne valami. „Ez nem lehet az életem. Ez nem lehet az utam.” A gondolatot tettek követték. Felmászott a padlásra, elővette a régi festőállványt, leporolta és remegő kézzel festeni kezdett. Nem volt tökéletes, nem is kellett annak lennie. De a színek, ahogy életre keltek a vásznon, valami újjal, valami izgalmassal kecsegtettek.
Ezután minden este festett. Munka után, hétvégén, amikor csak tehette. Újra megtalálta azt a tüzet, ami évek óta csak parázslott benne. Ahogy telt az idő, a festményei egyre jobbak lettek. De a félelmei is felerősödtek. „Ki fog engem komolyan venni? Egy középkorú nő, aki most akarja megvalósítani az álmát?” – kérdezte magától.
Mégis, a színek újra és újra visszahúzták a vászon elé. És ahogy a képei gyűltek, egyre jobban vágyott rá, hogy másokkal is megossza az alkotásait.
A világ, a környezete rideg volt és kemény. Több galéria is visszautasította, sokszor még válaszra sem méltatták.
Egy nap, amikor már majdnem feladta, találkozott egy hasonlóan gondolkodó női csoporttal. Ők is mind újrakezdők voltak: írók, ékszerkészítők, divattervezők. Az ő történeteik erőt adtak Annának, hogy folytassa.
Egyikük ajánlotta, hogy tartson egy saját kiállítást egy közösségi térben. Anna félve, de igent mondott. A megnyitó napján remegett a keze, amikor kinyitotta az ajtót. De ahogy az emberek beléptek, a mosolyaik, az elismerő szavak mindent megváltoztattak.
Az est végén egy nő lépett oda hozzá, csillogó szemekkel. „A képeid erőt adtak nekem. Én is festeni akartam valaha, de féltem, hogy túl késő.”
Anna akkor jött rá, hogy nem csak a festményei fontosak, hanem a története is. Az, hogy felállt a mélypontról és mert újrakezdeni. Az álmai most már nem csak az ő szívében éltek, hanem másokéban is.
Aznap este Anna a tükörbe nézett, és először érezte igazán, hogy láthatóvá vált.
